Ha a lélek üzenetei megzavarják a„nyugalmad”, a legjobb módja a távoltartásuknak, ha aktív társasági életet kezdesz élni.

Legalábbis így van ezzel a sorsa elől menekülő ember. Minél gyakrabban érkeznek az üzenetek, annál nagyobb a törekvés a külső ingerek megteremtésére. Megy ez mindaddig, amíg a sors meg nem mutatja hatalmát. A fények felkapcsolását átengedi, azt is hagyja, hogy a színpadon állva játszd a szereped, de egyszer eljön az a pillanat, amikor megmutatja, hogy a háttérben ő a rendező és ha nem azt teszed, ami rád van osztva, kiköveteli tőled. Az eszközökben pedig nem válogat. A csapásoktól a betegségekig mindannyiunkat megszégyenítő fantáziával hozza el azt az élethelyzetet, amikor nincs más választásod, mint megélni a csendet. Fájdalmas pillanatok ezek, de lehetőség is egyben. Hogy az életedbe a tv-ből és máshonnan áramló ingereket oldalra helyezd a fókuszodból és helyette magaddal vagy a veled szemközti fotelben ülővel beszélj. A legalkalmasabb arra, hogy lábaid lépésre ösztönözd, még akkor is, ha gyengék és instabilnak tűnnek, mint a kanapéd lábai. De legalább látod őket, tudod, hogy léteznek, hiszed, hogy képesek maguktól is lépni és a látszat ellenére stabilan tartják a rájuk nehezedett súlyt. Ebben a csendben nem csak lelked hangját hallhatod meg, hanem azt is, hogyan indulj el azon az úton, ami neked meg van írva. Hogyan mondd ki, amit ki kell a fotelben ülőnek. De leginkább azt láttatja meg veled, hogy minden helyzetből fel lehet állni, ha van hited, bátorságod lépni.