A test mindig jelez. Utolsó trombitásként fúj riadót. Először csak gyengén fújta sípját, hiszen bízott benned. Hallottad?

Visszatekintve tudod, a maga eszközeivel suttogta, hogy élj meg minden pillanatot. De te nem hittél neki. Hittél inkább az állandóságban és a menekülés lehetőségében.  Voltak időszakok, amikor azt érezted győzedelmeskedtél felette. Jelzéseit semmibe véve tagadtad meg felnőtt léted feladatait. Ilyenkor a nyugalmasnak álcázott estéken tested megpihent, de a belső béke nem szegődött társadul. A pillanatok, amelyek megélésre vártak benned maradtak mélyen elrejtve előrevetítve, hogy egyszer majd tested újra átveszi az irányítást. És amikor ismét fájdalmai által sorolta sorsod aktuális kihívásait, már olyan erővel fújta a riadót, hogy nem engedett teret halogatásnak. Nyugalmadból kibillentve terelt a gyógyulás útján eddig, ahol a távolinak tűnő célok egyre közelebbinek, az óceánkék szín árnyalatai pedig egyre szerethetőbbnek tűnnek. Tested fájdalma immár láttatja veled az évek felhalmozott csalódásait, az elszalasztott pillanatokat, melyek sejtjeidbe nőttek.  A múlt egy-egy elengedésre váró darabját gyűjtögeti már, arra várva, hogy mind odaadd neki, ami nem szolgál.  És ő tovább állhason velük teret engedve a valódi megéléseknek. Hátrahagyva téged dolgát végezve, tudván, hogy az otthonodban megjelenő óceánkék színe tovább kísér egy tartalmasabb, valódibb élet felé.