Nincs olyan gyerek, aki ne szeretne kapni. Sőt a gyermek egyik jellemző viselkedése, hogy saját szükségleteit helyezi előtérbe. Teszi ezt azzal a biztos tudattal, hogy a környezetének pedig arra van igénye, hogy adjon neki.

És ez bizonyos korig így is van rendjén. Kihívás elé akkor kerül csak az illető, ha a párkapcsolatok kialakításának idejéig az adok-kapok aránya nem alakul át a lelkében. Adni annyi, mint megtanulni szeretni. Tetteim a másik visszacsatolása által nyernek minőséget lehetőséget adva ezáltal képességeim fejlesztésére. Ha az adni akarás nem hódít teret magának a lélekben, vagy álruhába bújtatva inkább önmagam felmagasztalását szolgálja, akkor könnyen talál magának otthont szívemben az önámítás csapdája, és látszólag mindent kiállva, tartást színlelve szab gátat a kölcsönös szeretetáramlásnak. Mint bőr bútorom az otthonomban, állom én is a megpróbáltatásokat, védőrétegem nem enged át bántást, megalázást, érdekérvényesítést. Önmagam és bútorom értéke vitathatatlan elvárásként üzeni környezetemnek, hogy sérthetetlen vagyok. És hideg. Mert az őszinte adás hiányának legnagyobb veszélye a lélek elérhetetlenné válása. Amit én nem adok, az valójában nekem sem jár. Belül tudom én. Ezért kizárom a szerető szívet, eltolom a segítő kezet. Várva mégis a figyelmet, méginkább a szeretetet. Beengedni a törődést úgy, hogy nem érzem rá magam érdemesnek igazi szívlecke. De az egyetlen út a szeretet valódi adásának megtanulása felé.