Tudod, milyen az íze a mélységnek. Amikor a talaj, mint folyékony puding terült szét a lábad alatt, és téged csak a hited tartott állva rajta.

Pillantásod le nem véve róla figyelted, hogy mikor szilárdul már meg. Tudtad jól, egyszer el fog jönni az is, mert -ha jó a szakács - mindig eljön. Az élet pedig az. Nála jobban senki sem tudja, mikor milyen halmazállapotban kell, hogy tálalja a pudingot. Csakis neked, csakis érted. Tudja ő azt jól, mennyit bírsz és nagyon vigyáz rá, hogy gyomorrontást azért ne kapj. Különben szereted a pudingot, a nagy étkezéseket, a nagy asztalt, az érzést, hogy ma ismét teremtettél. Ez a legrosszabb abban, amikor a való világ ellened van. Hogy nem vagy ura a helyzetnek, hogy teremtő erőid elhagynak és a józan meglátásaidat tetteid nem igazolják vissza. Még most sem lépkedsz biztosan, lábaid vékonyak és kesze – kuszák, mint a székeid lábai. Nem is a világot akarod megváltani, csak visszakapni út közben elmaradt bizonyosságod, hogy a nagy asztalod mindig tele lesz étellel és ezért képes leszel minden akadályt legyőzve téglánként felépíteni az új jövőt.