Azonnal kell. Életünk velejárója lett, hogy a kínálkozó lehetőségekből a legrövidebb idő alatt a legtöbbet szeretnénk kivenni.

Mindent, ami nekünk jár. És természetes folyamattá nőtte ki magát, hogy ha már kigondoltuk, annak itt is kell lennie a lehető leghamarabb. Hurráoptimizmussal próbálunk teremteni, a sarokülőn ülve vizualizálunk és nyugodtan fogyasztjuk el vacsoránkat, hogy ma is mindent megtettünk. És lehet, hogy így is van. Vannak dolgok, melyek megadatnak nekünk anélkül, hogy igazán odatettük volna magunkat. De ha ezek a sikerélmények válnak fix pontokká, ha ezeket rögzítjük lelkünkben támpontnak, mint a padot az étkezőben, akkor úgy járunk, mint azok a párok, akik csak várják a boldogságot egymástól, és nem tudják, hogy azért minden nap tenni kell. A hamis útjelzők között ugyanis a biztonságérzet csökken. Nem adhat hitet az, ami nem volt erőt próbáló, nem válhatsz erőssé azáltal, ami nem kívánt tőled tudatosságot, nem láttatja veled elszántságod az, amiért nem kellett, hogy megmozdulj. Ha a teremtés könnyebb oldalát vállalod csak, és onnan nem lépsz tovább, a korlátaid leküzdése sosem fog elvezetni saját emberi nagyságod megtapasztalása felé. És a legnagyobb lehetőségtől fosztod meg ezáltal magad, mi embernek jár. Hogy a belső útjelzőid a tetteid építsék fel és a magadba vetett bizalom által mutassanak irányt, tudván, hogy biztonságod forrása te magad vagy.