Mint egy kisgyerek, aki százszor is megnézi ugyanazt a mesét, pergeted becsukott szemeid előtt az elmúlt időszak történéseit.

Keresed, hol hibáztál. Hol volt az a pillanat, amikor mást kellett volna mondanod, mást kellett volna tenned. Mert ha mást tettél volna, akkor még mindig itt lenne. Biztosan itt lenne. Csakis te hibázhattál. Az nem lehet, hogy ő csak játszott veled, hogy ő nem gondolta komolyan ezt az egészet, hiszen ő tökéletes. Mások érzéseivel is csak az játszik, akiből a lelki érettség hiányzik. Márpedig ő nem ilyen. Hiszen azt észrevetted volna. Csakis te hibázhattál. Kutatsz hát tovább a filmkockák között. Lila ködbe kezdenek összemosódni az események, a hálód lila színe még inkább rásegít arra, hogy a múlt történései egyre halványabbak legyenek és lilás köd ölelje körbe őket. Most szereted a lilát, ahogyan átölel, ahogyan átmossa az emlékeket. Nézed a filmet hát tovább. A részletek egyre inkább a feledés homályába vesznek, már nem keresgélsz a pillanatok között, csak figyeled, megérted a teljes történetet. Minden üzenetét és tanulságát vágyod. Rezzenéstelen arccal nézed újra és újra, hagyod, hogy az ezerszer lejátszott történet nyomán új élet, új boldogság sarjadjon.