Majdnem sikerült. Nem sok kellett volna hozzá, hogy beteljesüljön. Csak még adnod kellett volna, csak még jobbnak kellett volna lenned.

Csak már nem volt több időd. Vagyis lett volna, csak túl drága volt. Túl értékes ahhoz, hogy olyan emberre szánd, aki csak éppen ad, akinek csak pillanatokra vagy fontos. Percekre, melyekben megérzed a szereted áramlását és bár az intimitás iránti szomjadnak csak töredékét oltják, mégis úgy kapaszkodsz beléjük, mintha az életet jelentenék neked. Sok idő, és még több fájdalom volt, mire beláttad, hogy ebben a sosem volt kapcsolódásban a még csak nem létezik. Önostorozás csupán, aminek a forrása a te odaadásod valaki felé, aki nem tudja befogadni. A lényedet, az otthonodat, az életedet. Még inkább nem tudja a sajátját adni neked. Lelke fakó és üres. A falak, melyek életét és szívét körbeveszik díszítetlenek. Ő építette fel őket, ő tette csupasszá is, hogy semmit ne láthass belőle, a szívéből, az életéből. Néha lépett csak ki a falak mögül, hogy aztán ott hagyjon a kétségeiddel, az önváddal és a darabokra hullt önértékeléseddel. Még nem látván azt, hogy bár mindketten sérültetek, a legtöbbet mégis ő veszítette.