Nem válaszoltam. Pedig szerettem volna kimondani, hogy inkább kell a csend, mint üres ígéretek. De a tudat, hogy szavaim súlyától a magadba vetett apró hited is darabokra törik, megnémított.

Mondataid petárdaként robbantak az éjszakába, a szerelmes szavak pillanatnyi durranását a tartalmatlan üresség váltotta fel és a beteljesülésbe vetett hit füstje csak rövid idegig ölelt át bennünket. A felszálló füst között egyre tisztábban láttam arcod, miként vált merevvé a bizonytalanságtól, melyet a saját gyengeséged felismerése szült. Csak te tudod, hol gyökerezik az a félelem, amely arra késztet, hogy vallomásod tettek ne kövessék és a felelősség felvállalása helyett a bizonytalanság csíráit nevelgesd. Akkorára, hogy indaként tekeredjenek torkomra elfojtva bennem méltóságom kiáltását, megóvva ezzel téged félelmed újabb vadhajtásaitól. Hagytam, hogy tartásom aranyban csillogó gyöngyszemek formájában guruljon szét. Tudván, hogy a magamba vetett hit tüze, ha elég magas hőfokon izzik megolvasztja a gyöngyöket és azok újra egymásra találnak majd. Mint a lelkünk is, ha múltad árnyai hatalmukat vesztik feletted, és tetteid szavaiddal egységet alkotva  hoznak vissza felém. Eggyé váló aranygyöngyeim palástja gyógyítja lelkem, csillogása pedig irányt mutat számodra is a saját fényed felé.