Nézted, csak nézted. Kutattad benne azt a férfit, akit akkor láttál, amikor a legjobb oldalát akartad látni.

A legyőzhetetlent, a határozottat, aki tudja mit akar az élettől, másoktól. Akire rábízhatod magad, és a kedves szavak nem csak a céljai eléréséért szólnak, jóval többet hordoznak magukban. Tudatosságot, megfontoltságot, semmiképp sem önös érdeket. De nem találod. A kanapén fekszik, a tévét hangolja, vagy nem is tudod mit csinál vele. Tegnap vette, örül a lelke, mert nagyobb, modernebb, mint az előző volt. Bár neked az is jó volt. Mint ahogy az is, amikor nem csak mások előtt mosolygott. A réges-régi tévé emlékképe jön föl abból az időből, amikor az ajtón belépve és nem kilépve lett ragyogó az arca. A távirányítót nyomkodja. Látni akarja a külvilág történéseit, vagy inkább azt, hogy élnek a nagyvilágban.  Miképpen csinálják mások, hogy a boldogságukat valóban megélik. Szemeivel látja a válaszokat, de a szívéig nem érnek el. Oda nincs belépés, vihar van – önmaga és a tévéből tanult szerepei viaskodnak egymással. Szeretnéd fékezni a vihart, de nem lehet. Zártkörű rendezvény az, aminek csak ő tudna véget vetni. Ha belátná, hogy ez senkinek sem jó.